Az enciklikában a pápa nemcsak a keresztényekhez, hanem valamennyi emberhez szól közös otthonunkról, a földről, annak természeti adottságairól és az azon élő emberiségről. Földünk minden élőlény közös otthona, ezért felelősen kell gondját viselnünk. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha a „környezetünkhöz való viszonyainkon túlmenően az embertársainkhoz és Istenhez fűződő kapcsolatunkon is változtatunk.” Az enciklika rögzíti, hogy az emberiség letért a helyes útról, s őszinte hittel arra buzdít minden embert, hogy egyenkénti elhatározással és párbeszéden alapuló közös összefogással találjunk rá újra a helyes útra.
Iskolánk Ökoiskolai Munkatervében megfogalmazottak szerint megvalósított programjairól: az alsós környezetvédelmi projektnapról (téma: 'Hulladékok', valamint 'Egészségre káros szokásaink') és a felsősök hasonló programjáról (téma: 'Egészségre káros szokásaink') a Galéria menüpont alatt találnak fotókat. Alább pedig az Ökoiskola Munkatervünket tölthetik le.
Honfitársaim!
Magyarok határon innen és túl!
Az elmúlt percekben a Himnusz alatt Magyarország szépséges tájai tárultak a szemünk elé. A fenséges Dunakanyar, a Badacsony bazaltorgonái, a Hortobágy, a kérészek tánca a Tiszán, a fodrozódó Balaton.
Szabó Zoltán írja Szerelmes földrajz című könyvében: „Az ember… a táj szülöttje is… egy sajátos és másutt a világon fel nem található fénytörés gyermeke.”
Megindító vallomás egy írótól, akinek élete jelentős részét a szülőföldjétől távol kellett töltenie.
Az ismerős táj épp úgy hozzánk tartozik, ahogy mi tartozunk ehhez a vidékhez. Ezek a hegyek, völgyek, síkságok és vizek – mind itt voltak, akár évmilliókkal ezelőtt. Menedéket adtak, táplálták az előttünk járókat, történelmünk színterévé váltak. Az otthont jelentették szüleinknek, nagyszüleinknek.
És az otthont jelentik nekünk is. A szülőföldet, az ismerőst. Ez a hazánk.
„…mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe” – lelkendezik Petőfi.
„Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom” – sóhajtja Radnóti Miklós.
„véremmel rokon a patak” – írja Kányádi Sándor.
„A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni” – figyelmeztet Szabó Magda.
Akár költői szóval mondjuk, akár hétköznapival, mindenképpen igaz: nincs teljes, egészséges emberi élet a természet egészsége, teljessége nélkül. Mégis, az emberiség az elmúlt évtizedekben mintha elfeledte volna ezt.
Lesz-e még ez a táj ugyanígy hazája az utánunk jövőknek? Ma már ez a kérdés. Holnap is ugyanolyan lesz-e a folyó, a virág, a puszta, a bokor, a hegyoldal, mint amilyennek most ismerjük? Meg tudjuk-e őrizni és továbbadni úgy, ahogy kaptuk? Lesz-e ugyanolyan színe, formája? Lesz-e ugyanolyan tápláló terménye és a terménynek ismerős íze?
Vagy mi leszünk az a nemzedék, amely – alig egyetlen emberöltő alatt – elherdálja évezredes, évmilliós örökségét?
A légkör közös, a vizeink egymásba folynak. A káros hatások útlevél nélkül közlekednek az egész Földön.
A pannon táj sem mentes a változások következményeitől. Nálunk is kiszárad a patak, beéretlenül perzselődik meg a termés, őshonos növények tűnnek el. A változás befolyásolja életünket, jövőnket.
Miért nem vesszük észre, hogyha bajban van a természet, annak részeként bajban vagyunk mi is? Ha ragaszkodunk otthonunkhoz, ha ragaszkodunk hazánkhoz, miért ne ragaszkodnánk a minket körülvevő, a minket éltető természethez?
Nekünk nem a természetet, hanem saját természetünket kell legyőznünk!
Tisztelt Honfitársaim!
Fenséges Dunakanyar, fodrozódó Balaton, kanyargó Tisza. A teremtett világ. Mindannyiunk személyes felelőssége, hogy megőrizzük.
Becsüljük meg a tájat, amit örököltünk! Őrizzük meg mindazt, amitől hazánk nekünk legszebb a világon!
Miért ne lehetne ebben nemzeti közmegegyezés? Rajtunk múlik.
Boldog új évet, Magyarország! Boldog új évet, magyarok!